Utolsó 10 cikk
Esély a megmaradásraEsély a megmaradásra

 

          Évtizedek óta egy ránk nézve végzetes folyamat, ingatlanjaink kiárusításának a cselekvő részvevői és ebből kifolyólag bűnrészesei vagyunk. Hiszen földjeink, erdeink, és házaink idegen kézbe történő juttatásának a megakadályozása helyett, inkább eladjuk őseink vagyonát.

Légy az első aki kommentálja
Gyűlöletszítás a hatalomért Gyűlöletszítás a hatalomért

         

          Kihasználva a 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban való jelenlétét, az egyre erősödő magyarellenes hisztériáról, annak hátteréről és céljairól, semlegesítésének lehetőségeiről, valamint a magyar – román kapcsolatok jövőjéről faggattuk dr. Valentin Stant, a Bukaresti Egyetem Történelem Karának professzorát.

Légy az első aki kommentálja
Mi nem ünnepelhetünkMi nem ünnepelhetünk

 

          Újabb magyarellenes hisztériát váltott ki a román médiában Kelemen Hunor RMDSZ elnöknek ama kijelentése, mely szerint a románságnak el kell fogadnia, hogy mi nem fogjuk tudni és nem is akarjuk ünnepelni 1918-at.

Légy az első aki kommentálja
Államfő SzékelyföldönÁllamfő Székelyföldön

 

          Klaus Iohannis román államfő július 18 –n Hargita és Kovászna megyébe látogat, jelentette be meglepetésszerűen Madalina Dobrovolschi, az elnöki hivatal szóvivője.

Légy az első aki kommentálja
Örök bizonyosságÖrök bizonyosság

 

Isten az embert érző, gondolkodó, valamint tudattal és szabad akarattal rendelkező lénynek teremtette, ezzel megnyitván előtte a korlátlan fejlődés lehetőségét, de a csúfos bukásét is. És csak tiszteletet, szeretetet, valamint némi engedelmességet kért ezért cserébe.

Légy az első aki kommentálja
Múltunk ismerete a jövőnk zálogaMúltunk ismerete a jövőnk záloga

 

          1848. március 15. örökre beleégette magát a magyar nemzet lelkébe és tudatába, mert egy olyan dicsőséges korszaknak a kezdetét jelentette, melyre tudomásom szerint nem akad példa a történelemben.

Légy az első aki kommentálja
Székely SzabadságSzékely Szabadság

 

Immár 97 esztendeje, hogy a székely nemzet újból idegen uralom alá került. És ezúttal sem a saját hibájából, netán gyávaságából, hanem egy vérlázító békediktátum következtében, hiszen idegenek döntöttek rólunk - nélkülünk és akaratunk ellenére.

Légy az első aki kommentálja
Szekus módszerek és intézkedésekSzekus módszerek és intézkedések

 

          Az erdélyi magyar sajtóban az elmúlt héten futótűzként terjedt a hír, hogy a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium több diákjának a szüleit beidézte és tanúként hallgatta ki a korrupcióellenes ügyészség.

Légy az első aki kommentálja
Az üldözöttre emlékeztekAz üldözöttre emlékeztek

 

          Halálának évfordulója alkalmából (1998. február 17) Sepsiszentgyörgyön ebben az esztendőben szombat délután hajtottak fejet Wass Albert emberi nagysága előtt.

Légy az első aki kommentálja
A példaképünk volt és maradA példaképünk volt és marad

 

          Egy megcsonkított testű, idegen határok közé szorított, vagyonából kiforgatott, intézményeiből kilakoltatott, szülőföldjén üldözött nemzetnek nem marad más kapaszkodója csak a múltja. Életereje pedig az önazonosságát meghatározó nyelvéből és a kultúrájából fakad.

Légy az első aki kommentálja


2009 november 27 :: Múltba néző :: Feláldozott nemzedék 2
Feláldozott nemzedék 2

 

 Feláldozott nemzedék

 

- történelmi riport a leventemozgalomról -

 

2


          Nagykanizsán a Gábor Áron laktanya lett a leventék fő gyűjtőhelye. A kiképzőközpontok közül legismertebb talán a Vécsey iskola, az úgynevezett Vécsey-alakulat felkészítő helye. Itt különleges feladatra, azonnali bevetésre, diverzánsfeladatokra két csoportot próbáltak kiállítani. Megismertették őket a fegyverekkel, bemutatták a robbanószerek használatát, működését – de csak szóban, éles lőszer és tényleges gyakorlat nélkül. Az így kiképzett leventék egy csoportját 1944. december végén a somogyi frontra vezényelték, ahol 1945. első napjaiban szovjet fogságba
estek. A szovjet haditörvényszék a szakaszparancsnokokat halálra, a leventéket kényszermunkára ítélte Pécsett, 1945. január végén. A kanizsai laktanyában maradt leventéket 1945. március elején, a szovjet front közeledtével szélnek eresztették. Sorsuk mégis ugyanaz lett, mint fogságba esett társaiké: letartóztatták, otthonukból hurcolták el őket. A megszálló Vörös Hadsereg katonái minden esetben hozzájutottak a különböző, leventékből verbuválódott magyar csapatok névsorához, és a szovjet hadbíróság front mögött működő szervei futószalagon ítélték el őket 10-25 év kényszermunkára, mint terrorista, diverzáns háborús bűnösöket.

 

 

 

 

 

 

 

 

Rózsás János: Engem SAS-behívóval hívtak be. Páncélököl-kiképzést kaptunk, de már csak szóban. Olyan fegyverhiány volt, hogy azt nem engedhették meg maguknak, hogy akár a szemünk láttára is elsüssenek egy Panzerfaust-ot, egy páncélöklöt, hanem táblán lerajzolták, hogyan néz ki, hogyan kell a gyutacsot beletenni, hogyan kell vállra tenni, és hogyan kell úgy kilőni, hogy
a sugár le ne perzseljen bennünket... Ilyen szóbeli kiképzést kaptunk, és azzal az egyetlen páncélököllel, mellyel felszereltek bennünket, azzal kellett volna a Mecsekben egy tankot kilőnünk.

 

Nagy István: A Vécsey utcában volt egy iskola, oda vonultunk be. Lehettünk 180-200-an. Aztán mentünk ki menetgyakorlatra. Megmutatták, hogy a gyújtózsinórral hogyan kell robbantani. Letették elénk a tányéraknát, le kellett feküdnünk a földre, aztán felrobbantották. Így szoktatták az embert az ilyen furcsa dolgokhoz. Talán három hetet lehettem ott, egyszer aztán elvittek bennünket Bocskába. Ott már német katonák is voltak, egyenruhás SS-esek. Jött a hír, hogy hamarosan beöltöztetnek minket német egyenruhába. Akkor tizenegyen összebeszéltünk és jelentkeztünk kihallgatásra. Kértük, hogy engedjenek át bennünket a magyar hadseregbe, mert ki akarunk menni a frontra. Ott, Bocskában találkoztam fiatal gyerekekkel, akik már vonatokról szökdöstek vissza, amikor szállították ki a nyilasok őket Németországba. Tudta ott már mindenki, hogy ezt a háborút a németek elvesztették.

 

Hársfalvi Ferenc: A tizenhetedik évemben voltam akkor. Huszonnyolc januárjában születtem, és ez volt 1944. december 25-én. Fiatal büszke srácok voltunk, volt bennünk élet. Amikor vége volt a kiképzésnek, a front már itt állt Marcalinál, ott tettek át bennünket. Ez már kapkodás volt a németek részéről is: szervezték a front megállítását, mi meg, fiatal fejjel, nem tudtuk felfogni, hogy
mekkora erő áll velünk szemben.

 

Rózsás János: Megmutatták a német állásokat: ha visszafordulunk, ha nem kelünk át a fronton, akkor azok a géppuskák fognak bennünket lekaszálni. A németek ilyen szeretettel és barátságosan eresztettek minket útnak. És az a tragédia, hogy sikerült is az éjszakai átkelés a fronton, de a Csömendi erdőben, Marcalin túl, kettészakadt a csapat. A parancsnokaink, a németek, a rádiósok
valamerre elmentek, mi pedig leszakadtunk tőlük, és az erdőben bolyongva, megvirradtunk. Akkor láttuk, amikor kivilágosodott, hogy magunkban vagyunk. (Hogy ötvennyolcan voltunk, azt már később az oroszok számolták meg.) Magunkban vagyunk, egy csapat fiú, sehol egy parancsnok, senki. Erre mi - nagyon fáradtak voltunk, mert már napok óta hajszoltak bennünket -, lefeküdtünk. Azt mondtuk, alszunk egyet, ha felébredünk, akkor majd megbeszéljük, hogy mit csináljunk. Oroszok jártak az erdőben, elindultak nyulászni, közben ránk bukkantak... Igen, hát ezt a kedélyes találkozást bizony kemény fogadtatás követte, mert a tisztek, az elhárítás, a GPU már nagyon komolyan vette a dolgot. Ők már háborús bűnösként, fasisztaként, partizánként fogadtak bennünket. Arról volt szó, hogy azonnal ki is végeznek.

 

 

 

 

 

 

 

 

Hársfalvi Ferenc: Vittek, hajtottak bennünket. Útközben láttuk, hogy valami árkot, talán lövészárkot ásnak az út mentén. Na, elbúcsúztunk egymástól, itt lesz a bukfenc! Na gyerekek, van még öt perc, négy perc, három perc... Aztán hajtottak tovább bennünket. Akkor úgy éreztük, hogy ma végünk. Könnyek nélkül. És mentünk tovább, vittek tovább bennünket. Tizenhat évesen.

 

                                              Ágyú dörög most széles e világon,
                                              Talpra magyar, hív újra a haza.
                                              Győzni fogunk, bár százezer veszéllyel
                                              Száll szembe most a magyar katona.
                                              Fényes Tejútról hadak Ura nézi,
                                              Nem hagyja veszni magyarok honát.
                                              Esdeklő népünk forró ajka zengi,
                                              Áldd meg Istenünk a hős katonát!
                                              Ha egyszer majd a harcból visszatérnek,
                                              Hős véreink, a magyar katonák,
                                              Nékik virul majd NAGY MAGYARORSZÁGON
                                              Mindenfelé a sok tarka virág.
                                              Szép magyar lányok bokrétával várják,
                                              Hangzik nevüktől Tisza, Duna-part.
                                              Vérükkel írták fel a magyar égre
                                              Égő betűkkel: ne bántsd a magyart!

 

                                           (Nagykovácsi Ilona: Ne bántsd a magyart!)


Hársfalvi Ferenc: Fogságba esés után megvoltak a nagy vallatások, adatgyűjtések. Sorolták, hogy mit követtünk el, milyen diverziót, meg egyéb ilyesmit. Pedig nem csináltunk az égvilágon semmit sem. Az orosz nyelvet egyáltalán nem is értettük. Tolmácsok ugyan voltak, olyan ruszinszerű emberek lehettek, akiket magukkal hoztak. Alig értettük meg, hogy mit is akarnak mondani, mert egy se tudott rendesen magyarul.

 

Rózsás János: Jogi védelem vagy ilyesmi, semmi nem volt. Nem is értettük, hogy miről van szó. Én 16 oldalas jegyzőkönyvet írtam alá, s a mai napig sincs fogalmam, hogy abban a 16 oldalban mit írtak össze a háromszori kihallgatás során. Én mondtam egy mondatot, a lengyel tolmácsolta a másikat, s közben a tiszt, a szovjet őrnagy írt egy fél oldalt. Az aztán az ő fantáziájára volt bízva,
hogy mivel terhel meg engem abban a jegyzőkönyvben. Fogalmunk sem volt, hogy miről van szó. A mai napig sem tudom, hogy voltaképpen mi volt az a vétség, amivel én kiérdemeltem ezt a tíz esztendőt. Kilencet halálra ítéltek közülünk, négyet 15 évre, a többi pedig tíz évet kapott. Tizenöt és húsz év közöttiek voltunk...

 

Hársfalvi Ferenc: Pécsett volt egy iskola, ott volt az ítélethirdetés. Kinevettük a bírót, amikor felolvasták, hogy ki mennyit kapott. Mi nem tudtuk, hogy az a paragrafus mit jelent, pedig a legszigorúbbakat hozták ki nekünk. Hazaárulással vádoltak minket. De hát milyen hazaárulást követhettünk el mi, amikor nem voltunk orosz állampolgárok? Egy idegen állampolgárra hogyan lehet olyan paragrafusokat kihozni, hogy hazaárulás? Az 58-as paragrafusban minden benne van. Én tizenöt évet kaptam.

 

Berentés Tamás: Kiadták az NKVD szerveinek, hogy hány személyt kell összeszedniük. Tudták ők jól, hogy Magyarországon kötelező volt a leventemozgalomban részt venni. Kimondták, hogy az, aki levente volt, az a Szovjetunió ellen tört, méghozzá a legaljasabb módszerrel. Azok csak arra vártak, hogy valahol hátulról, sötétben ledöfjék a felszabadító hadsereg tagjait, tekintet nélkül arra, hogy a háború már esetleg be is fejeződött. A leventék egy titkos mozgalom tagjai. Aki felesküdött, mint levente, annak kötelessége is úgy viselkedni, mint a valamikori szovjet partizánoknak, meg az Ifjú Gárdának. Aki levente, az a Szovjetunió ellensége, más nem is lehetett. Elég volt ez ahhoz, hogy elítéljenek 8-10 évre.

 

Nagy István: Azt mondták, hogy ők nagyon jól tudják, hogy mi nem csináltunk semmit, de feltételezik azt, hogy ha lett volna időnk, akkor ártottunk volna a szovjet hadseregnek. És akkor kihirdették az ítéletet. Felsorolták a tiszteket, még az őrmestereket is - ezeket mind halálra ítélték. Mi voltunk tizenegyen, akik önként kimentünk a frontra, akik otthagytuk ezt az alakulatot, mi 8 évet
kaptunk. Voltak páran, akik 15 évet kaptak, akiknek a nevét pedig addig nem olvasták, azok mind 10 évet kaptak.

 

 

 

 

 

 

 

 

Rózsás János: 1945. február 6-án elítéltek bennünket. Amikor egy szerelvényre való ember összejött, február 10-én bevagoníroztak minket. Kivittek Odesszába. Az odesszai börtönben 6 hétig voltam, egészségügyi zárlatban. Ez az idő elég volt ahhoz, hogy az oda bezsúfolt rabok közül különböző rabszállítmányokat állítsanak össze. Én egy olyan szállítmányba kerültem, amelyiket Nyikolajev városába vittek, 120 kilométernyire Odesszától. Első munkánk, amit még 1945.
áprilisában meg is kezdtünk, romeltakarítás volt. Egy hatalmas, a németek által lebombázott hajógyár romjait kellett eltakarítani. Így kezdődött az én lágeri életem, így kezdtem törleszteni a tíz esztendőt, amiből kereken kilencet le is töltöttem, 1953. decemberéig.

 

                                                  Csak egy nap a világ,
                                                  Csak egyetlenegy csók az életünk.
                                                  Ki tudja, mi vár ránk,
                                                  Ki tudja, holnap mire ébredünk?
                                                  Ma nevet rám az ég,
                                                  Ma csókra hív a szád, a két karod,
                                                  Ma szívem a tiéd,
                                                  Mit bánom én a fájó holnapot!

 

                                               (Várady György: Csak egy nap a világ)

 

          Az ország területén még folytak a harcok, amikor megjelent az 529-es számú miniszterelnöki rendelet a fasiszta katonai és politikai szervezetek feloszlatásáról. Ennek értelmében szűnt meg a levente egyesület is. A leventékkel szembeni megtorlás gyors és látványos volt. Az első per Debrecenben zajlott, ahol a bírák egy 18 éves volt levente tetteit mérlegelték. Ugyanitt, Debrecenben raboskodott ekkor már Béldy-Bruckner Alajos vezérezredes, országos levente főparancsnok is, akit július közepén halálra ítéltek, majd az ítéletet életfogytiglan kényszermunkára
változtatták. Néhány hét múlva a Népszava már minden testnevelő tanár és levente-oktató szigorú felelősségre vonását követelte. Azzal a javaslattal álltak elő, hogy a testnevelő tanárt a jövőben inkább sportoktatónak nevezzék, mert annak nincs olyan merev, fegyelmező, rosszemlék színezete. A levente egyesületek vagyonát a pártok osztották fel. A vezetőket kényszermunkatáborba, börtönbe vagy akasztófára küldték. Arról, hogy a határokon túl legalább százezer magyar, köztük ártatlan, frontra hajszolt leventék raboskodnak, már senki sem beszélt.

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagy István: 13-án vittek el hazulról, de az ítélethirdetéstől, 1945. április 20 ától kezdődött az én büntetésem. 1953. április 20-áig bent voltam lágerben. 21-én reggel már kiengedtek, de akkor megmondták, hogy engem haza nem eresztenek. Egyetlen, 58-as paragrafussal elítélt személyt sem engedtek haza, még az oroszokat sem. Mehettünk ki Szibériába, örökös száműzetésre. Mondtam nekik, hogy én magyar állampolgár vagyok, nyolc évre ítéltek el engem 1945-ben, lám, lejárt a nyolc évem, kitöltöttem - most miért nem engednek haza? Hát, azt mondja - nem lehet. Ez Moszkvának a parancsa. Sztálin halála után aztán a lágerekből a magyarokat hazahozták. De mi már kint voltunk a száműzetésben, ott meg kellett a munkaerő! Három évet húztam még rá. Pontosan két hónap híján tizenegy évet töltöttem kint.

 

 

 

 

 

 

 

 

Rózsás János: Az embernek a háta borsózik, ha arra gondol, hogy micsoda sorsnak tettek ki bennünket, és micsoda szerencse, hogy a véletlen mindenütt nekünk kedvezett! Mert nem került sor igazán a bevetésre, a fogságba eséskor nem lőttek agyon bennünket az oroszok, hanem csak elítéltek tíz évre, és némelyikünk - nem mindenki - túlélte a tízből a kilencet.

 

Nagy István: 1951-ben Karagandában dolgoztam. Két évet húztam ott le a szénbányában. Voltunk ott valami hatan-heten vagy talán nyolcan is magyarok. Minden negyedévben bejöttek a foglyokhoz ezek a piros nadrágos vezérkari tisztek. Odamentünk hozzá, magyarok, hogy: "Kérem, „grazsdanyin nacsalnyik”, mondja azt meg nekünk, hogy minket - miután már a hadifoglyokat hazaengedték, mert már azt megtudtuk, mert a ruszkik olvasták az újságban -, hát minket miért nem engednek haza?" Azt mondta az a tiszt, hogy mi már magukat is hazaengedtük volna, de a maguk „prezidentje” azt mondta, hogy magukra otthon nincsen szükség. Szó szerint ezt mondta, oroszul. Hát most képzelje el, már hatodik éve vagyunk kint, dolgozunk, 48-50 kilós emberek dolgoznak a szénbányában, rézbányában, és amikor hazahoztak volna bennünket, a Rákosi azt mondta, hogy miránk itthon nincs szükség!

 

Berentés Tamás: Nyolc év után tértem haza. Itthon aztán, eléggé finoman mondva, másodrendű állampolgárként éltem. De aztán rehabilitáltak, és magyar hazámtól is megkaptam az elismerést. Nem panaszkodhatom. A honvédelmi miniszter úr soron kívül előléptetett őrnaggyá, az államelnök úr kitüntetett…. Nem panaszkodhatom.

 

                                                  Üzenet jött messze-messze földről,
                                                  Halványzöld-szín tábori levél.
                                                  Aki írta a szívével írta,
                                                  Minden sora őszintén beszél:
                                                  Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
                                                  Minden percben rád gondolok százszor,
                                                  Valahol Oroszországban,
                                                  Valahol Oroszországban.
                                                  S arra gondolok, mikor a csillag rám ragyog,
                                                  Azt a csillagot, te otthon éppúgy láthatod.
                                                  Mindig a te leveledet várom,
                                                  Csak terólad álmodom az álmom,
                                                  Valahol Oroszországban,
                                                  Valahol Oroszországban!
                                                  Muszkaföldre lassan jár a posta,
                                                  Alig várják már a válaszom.
                                                  Megkérem a rádiótól szépen,
                                                  Közvetítse kívánság-dalom:
                                                  Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
                                                  Minden percben rád gondolok százszor,
                                                  Valahol Magyarországon,
                                                  Valahol Magyarországon.
                                                  S arra gondolok, mikor a csillag rám ragyog,
                                                  Azt a csillagot, te ott kint éppúgy láthatod.

 

                                                   (Karády Katalin: Valahol Oroszországban)


 

Külön köszönöm Rózsás János szakmai segítségét.

 

 

 

Nagy Csaba
 

 

Kommentárok ( 0 )
Kommentáld
Lépj be a kontódba, hogy kommentáld ezt a cikket. ha még nincs kontód a kikelet.ro -n feliratkozhatsz itt
Login:

Elfelejtetted a jelszavad?


[ Vissza ]