Utolsó 10 cikk
Gyűlöletszítás a hatalomért Gyűlöletszítás a hatalomért

         

          Kihasználva a 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban való jelenlétét, az egyre erősödő magyarellenes hisztériáról, annak hátteréről és céljairól, semlegesítésének lehetőségeiről, valamint a magyar – román kapcsolatok jövőjéről faggattuk dr. Valentin Stant, a Bukaresti Egyetem Történelem Karának professzorát.

Légy az első aki kommentálja
Mi nem ünnepelhetünkMi nem ünnepelhetünk

 

          Újabb magyarellenes hisztériát váltott ki a román médiában Kelemen Hunor RMDSZ elnöknek ama kijelentése, mely szerint a románságnak el kell fogadnia, hogy mi nem fogjuk tudni és nem is akarjuk ünnepelni 1918-at.

Légy az első aki kommentálja
Államfő SzékelyföldönÁllamfő Székelyföldön

 

          Klaus Iohannis román államfő július 18 –n Hargita és Kovászna megyébe látogat, jelentette be meglepetésszerűen Madalina Dobrovolschi, az elnöki hivatal szóvivője.

Légy az első aki kommentálja
Örök bizonyosságÖrök bizonyosság

 

Isten az embert érző, gondolkodó, valamint tudattal és szabad akarattal rendelkező lénynek teremtette, ezzel megnyitván előtte a korlátlan fejlődés lehetőségét, de a csúfos bukásét is. És csak tiszteletet, szeretetet, valamint némi engedelmességet kért ezért cserébe.

Légy az első aki kommentálja
Múltunk ismerete a jövőnk zálogaMúltunk ismerete a jövőnk záloga

 

          1848. március 15. örökre beleégette magát a magyar nemzet lelkébe és tudatába, mert egy olyan dicsőséges korszaknak a kezdetét jelentette, melyre tudomásom szerint nem akad példa a történelemben.

Légy az első aki kommentálja
Székely SzabadságSzékely Szabadság

 

Immár 97 esztendeje, hogy a székely nemzet újból idegen uralom alá került. És ezúttal sem a saját hibájából, netán gyávaságából, hanem egy vérlázító békediktátum következtében, hiszen idegenek döntöttek rólunk - nélkülünk és akaratunk ellenére.

Légy az első aki kommentálja
Szekus módszerek és intézkedésekSzekus módszerek és intézkedések

 

          Az erdélyi magyar sajtóban az elmúlt héten futótűzként terjedt a hír, hogy a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium több diákjának a szüleit beidézte és tanúként hallgatta ki a korrupcióellenes ügyészség.

Légy az első aki kommentálja
Az üldözöttre emlékeztekAz üldözöttre emlékeztek

 

          Halálának évfordulója alkalmából (1998. február 17) Sepsiszentgyörgyön ebben az esztendőben szombat délután hajtottak fejet Wass Albert emberi nagysága előtt.

Légy az első aki kommentálja
A példaképünk volt és maradA példaképünk volt és marad

 

          Egy megcsonkított testű, idegen határok közé szorított, vagyonából kiforgatott, intézményeiből kilakoltatott, szülőföldjén üldözött nemzetnek nem marad más kapaszkodója csak a múltja. Életereje pedig az önazonosságát meghatározó nyelvéből és a kultúrájából fakad.

Légy az első aki kommentálja
Helytállásuk követendőHelytállásuk követendő

 

          A magyar hadtörténet talán legnagyobb tragédiája következett be a Don – kanyarban az 1943. január 12 – én elindított orosz ellentámadásban, melynek során a többszörös túlerőben lévő szovjet haderő tankjai valósággal legázolván a csupán kézifegyverekkel felszerelt magyar katonákat, áttörték a folyó mentén szeptember óta megmerevedett frontvonalat.

Légy az első aki kommentálja


2009 szeptember 01 :: Magunkról > Ezek vagyunk :: Bedő Zoltán
Bedő Zoltán


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Visszatekintés

 

 

 

           Felső Háromszéken, a délkeleti Kárpátok lábánál meghúzódó Bereckben láttam meg a napvilágot, 1959. február 7. pedagógusszülők második gyermekeként. Abban a helységben, melyben a legendás ágyúöntő székely, Gábor Áron bölcsőjét is ringatták. Szüleim és szülőfalum meghatározó szerepet játszottak életemben, hiszen ők jelölték ki számomra az utat, amelyen járnom kell. Népem szolgálatának göröngyös útját. Ők szabták meg lépteim irányát is a fény felé, ezért gyermekkorom óta csak arra, fordítom a tekintetem. Anyám ajkáról a magyar nyelv különös zöngésű, bársonyos hangjait ízlelgettem, apám segítségével az írott szó szárnyain az időben visszaszállva, a múltban barangoltam. Mivel bele kóstoltam történelmünk keserű-édes gyümölcsébe, annak zamatja arra ösztökélt, hogy kitartóan tanulmányozva, megismerjem az igazságot. Így nyertem bizonyságot létjogosultságunkról, a Kárpátok bércei alatt. Ezen a helyen feszültem neki először sziklák ormán a végtelennek és tágra nyílt szemekkel gyönyörködtem a varázslatos erdélyi tájban, melynek kéklő hegyei örök hűséget csókoltak ifjú lelkem érzékeny falára. Szomjas tüdőm nem csak a fenyvesek illatát szívta itt mohón magába, hanem Isten, népem és az igazság szeretetét is.


           A hetedik osztály elvégzése után tanulmányaimat a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium falai között folytattam. Székelyföldi szülőfalumtól az ismeretlen városig tartó hosszú úton bőségesen jutott időm a szüleim segítségével, de mégis csak önállóan hozott döntésem tüzetes felülvizsgálására. Valóban nagyenyedi diák akarok lenni? - Tettem fel magamnak a kérdést. Válaszom egyértelmű és határozott volt. Igen. A méreteiben is tekintélyes épület elé érve mégis megilletődve torpantam meg a kitárt szárnyú hatalmas kapu előtt. Gyermekszívem megérezte, hogy életem talán legfontosabb lépése következik, ezért megtétele előtt még egyszer magamba néztem. Csak miután újra megbizonyosodtam szándékaim felől, léptem át kiszáradt torokkal, de elszántan az ősi kollégium küszöbét.


          Az ódon falak között érezhető, és szinte tapintható volt az iskolaalapító Bethlen Gábor fejedelem szellemisége. Nagy tekintélynek örvendő, felkészült tanáraink segítségével ezt a szellemiséget szívtuk magunkba, ezt ápoltuk, ezt adtuk tovább az utánunk következőknek és ezt hordoztuk magunkban egy életen át. Mert ennek a szellemiségnek az Istenbe vetett hit, a tudás megbecsülése és a megmaradásunkért folytatott szüntelen harc vállalása voltak legfontosabb alkotóelemei.


           Enyedi éveim alatt neveltetésem, környezetem, magatartásom, és cselekedeteim okán, a hírhedt román titkosrendőrséggel való találkozásom már csak idő kérdése lehetett. Nem is váratott sokáig magára. A közvetlen kiváltó ok, az Áprily Lajos irodalmi és önképzőkör megalakításában való tevékeny részvételem volt, de kihallgatásaim során még sok mindent felróttak nekem. Többek között, Móricz Zsigmond Erdély trilógiájának a diákok között való ismertetését, és népszerűsítését. Napokon keresztül „puhítottak” a megfélemlítés és beszervezés, valamint Király László magyar szakos tanár, és Dr. Borbáth Károly történész professzor elleni terhelő bizonyítékok gyűjtésének a szándékával. Céljaikat nem érték el, ugyanis a nekem állított csapdából meggyötörve ugyan, de felemelt fejjel sikerült kiszabadulnom. Nyolcas magaviselet, és nyilvános megrovás lettek „irredenta”* viselkedésem azonnali következményei, megbélyegzésem viszont egy életre szólt. Történt mindez 1976-ban, tizenhét éves koromban. Számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezek után bárhogy szeretném, sem tanár, sem történész, sem író nem lehet belőlem. Olyan pályát kellett magamnak választanom, melynek gyakorlása a Securitate megítélése szerint sem veszélyezteti közvetlenül a Román Állam egységét, és a kommunizmus vívmányait. Humán beállítottságom ellenére ezért kénytelen voltam a Kolozsvári Műszaki Egyetem, Építőipari Karára felvételizni, ahová a csak azért is magatartásom következtében komolyan vett, és alapos felkészülésemnek köszönhetően 9,87-es általánossal, elsőként jutottam be.


          Nagy meglepetésemre, katonának a „Securitate”** terrorelhárító alakulatához vittek, méghozzá tiszti iskolába, ugyanis abban az időben minden felsőfokú végzettségű személyt, tartalékos tisztnek képeztek ki. Mai napig rejtély számomra, hogyan kerülhettem ehhez az alakulathoz. Az én helyzetemben ez elég furcsa volt, még akkor is, ha abban az évben minden leendő építő kari hallgató ide kapott behívót. Még akkor is, ha élsportoló, és kitűnő célba lövő voltam, és ezeket a tulajdonságokat ott ugyancsak értékelték. Még akkor is, ha utólag gondoskodtak róla, hogy belőlem belügyes tiszt soha ne válhasson, hiszen mégis csak kiképeztek, és bepillanthattam a rettegett szervezet kulisszatitkaiba.


           Kolozsvári diákéveim, a titkos rendőrség állandó zaklatása ellenére is szépek voltak. Ők ugyanis egy percig sem feledkeztek meg rólam, s ezt időnként a tudtomra is adták. A város a magyar és román szellemi életben egyaránt nélkülözhetetlen szerepet játszott, mindkét nemzet fontos kulturális és tudományos központja volt. Kihasználva az ebből adódó lehetőségeket, bevetettem magam a pezsgő művelődési életbe. Nagy színpadi művek, zseniális művészek által való megjelenítésének lehetem szerencsés nézője, a magyar és román színházban és operában. De feledhetetlenek maradtak a Farkas utcai templomban megrendezett orgona koncertek, vagy a Filharmónián elhangzott hangversenyek is. Ugyan akkor részt vehettem a hetvenes évek végén, nyolcvanasok elején valami csoda folytán Erdélybe beengedett magyar könnyűzene együttesek bulijain. Ezek egyike után pedig hajnalig tartó, nótázással egybekötött beszélgetést folytathattam Szörényi Leventével, és a Fonográf együttes többi tagjával. Ily módon az otthon felpakolt, és Nagyenyeden kiegészített szellemi útravalóm mellé, friss élmények rakódtak vándortarisznyámba.


           1981 olyan fordulópont az életemben, mely döntő hatással volt sorsom további alakulására, ezért részletesebben idézem fel akkori cselekedeteinket. Hogy, mi is történt valójában? Néhányan súlyos következtetésekre jutottunk, miután alaposan elemeztük nemzetünk tragikus helyzetét. Rádöbbentünk ugyanis, hogy a bizonytalan jelenből fakadó kilátástalan jövő, a teljes nemzeti megsemmisülés lehetőségét hordozza magában Erdélyben, a Kárpát-medence elszakított területein, és csonka Magyarországon egyaránt. Hosszas töprengés után az is tudatosult bennünk, hogy a szomorú vég elkerülésének csak egy módja van. Nemzettársaik halálos álomból való felrázása, s gondolkodásra, és cselekvésre való ösztönzése. Az egy pillanatig sem volt számunkra kétséges, hogy ennek megvalósításához olyan merész, és váratlan tettek szükségeltetnek, melyek eloszlatják a közöny vészjósló felhőit a magyar égről. Melyek a nyugati világ figyelmét is a történésekre irányítják. Melyek megtorlása majd önmagáért beszél. Az elhatározásunk végrehajtásához szükséges elszántság birtokában, csupán a mikor és hol kérdése maradt nyitott. Végül megállapodtunk, hogy erre a legjobb alkalom, az évről évre nagyobb tömeget mozgósító Anna napi búcsú. Az elhatározást követő tettünknek köszönhetően, így július 25. délután, nemzeti színű lobogó lengedezhetett a Szent Anna tó peremének Tusnád felőli oldalán. De a történet itt még nem ér véget. A szájról-szájra adott üzenet, hívó szavára, éjfélkor hatalmas tömeg gyűlt össze, a tóparti kápolnánál. És ez a tömeg végig hallgatta az éjszaka leple alatt a toronyból elhangzó, keserűségtől átitatott, mégis biztató mondatokat, melyek egy nemzet lelkiismeretét voltak hivatottak felébreszteni.


          A kommunista diktatúrát nyögő Romániában a magyar zászló kitűzése már önmagában felért egy rabszolga lázadással, az elhangzott beszédekkel együtt pedig már valóságos hadüzenetnek számított. A ceausiszta rendszerhez méltó válasz, mégis váratott magára, ugyanis nehezen ocsúdtak fel a meglepetés okozta sokkból. Végül, ha a megszokottnál lassabban is, de az elnyomó gépezet mozgásba lendült, és lecsapott ránk. Munkahelyekről, iskolákból, egyetemekről, otthonainkból vitték el minket, majd hetekig, olykor hónapokig tartó vizsgálati fogság, kihallgatások, verés, lelki terror következett. Közülünk volt, aki eltűnt, volt, akit bezártak, vagy kényszermunkára vittek, de olyan is akadt, akinek idegrendszere, vagy beteg szíve mondta fel a szolgálatot. És százával voltak olyan magyar egyetemisták, akiket örökre kizártak az ország összes egyeteméről és főiskolájáról. Kétévi huza-vona végén, miután a diktátor fia, Nicu Ceausescu*** is személyesen kihallgatott, engem is kirúgtak az egyetemről. A diploma dolgozatom megvédésének napján. De ez a tény már eltörpült a már rám szakadt sokkal súlyosabb csapás mellett. Édesanyám ugyanis belehalt az engem ért, és még rám váró bántalmazások tudatába. Időközben menyasszonyom is elhagyott, így egy szál magam maradtam, egy számomra ellenséges világban. Hiszen édesapám szegény megértett ugyan, de a felesége elvesztése okozta fájdalom miatt maga is támogatásra szorult.


          Keserves évek következtek. A megye különböző építőtelepein, segédmunkásként dolgozva, biztosítottam magamnak a megélhetést. A kegyetlenül nehéz fizikai munkától feltört tenyerem még sem sajgott annyira, mint a lelkem, melyen mély nyomot hagytak a cserbenhagyás és árulás szögesdrótjainak tüskéi. Sorstársainknak a történtekhez, és annak szereplőihez viszonyuló magatartása ugyanis csontig hatoló kínt okozott számomra. Mert a többség felelőtlen és meggondolatlan tettként, fellobbant, és lám már is kialudt szalmalángként értékelte nekibuzdulásunkat. Pedig én most, túl az ötvenedik évemen is bizonyos vagyok benne, hogy akkor helyesen cselekedtünk. Helyesen cselekedtünk, mert több évtizednyi kényszerhallgatás után, az erdélyi magyarság megmutatta, hogy még mindig képes, tehát a jövőben is képes lesz a fejét felemelni. Megmutatta, hogy még mindig képes, tehát a jövőben is képes lesz bátran szembenézni a mindenkori elnyomókkal, és zsarnokokkal. Remélem, hogy áldozatunk nem volt hiábavaló.


           Nagy meglepetésemre, 1987-ben jóváhagyták a dacból beadott útlevélkérelmem, így tíz év kihagyás után ismét Magyarországra látogathattam. Bár alkalmam nyílt nyugatra szökni, vagy az anyaországban maradni, két hónap elteltével mégis haza mentem. Mivel visszatérésemre ők sem számítottak, a titkos rendőrség hitetlenkedve, és gyanakodva fogadott, s ettől kezdve fokozott figyelemmel követte minden lépésemet. Nehezen meghozott, és az ismerőseim tanácsával ellentétes döntésem nem egy átgondolatlan elhatározás, hanem hosszas vívódás eredménye volt. Megértéséhez tudni kell, hogy a Formula 1 versenynek köszönhetően, ekkor már második éve tartott az erdélyi magyarok tömeges nyugatra távozása. A sorainkban egyre jobban elharapózó kilátástalanság következtében pedig további tízezrek választották a Magyarországon maradást. Hiszen az életszínvonal zuhanásával egyenes arányban nőtt a hatalom kénye-kedvének kitett emberek rettegése. De ez is volt a cél.


          A nyolcvanas évek derekán már annyira ellehetetlenedtek az élet és munkakörülmények, hogy azt gondoltuk, lejjebb már nem süllyedhetünk. Tévedtünk. Kiderült, hogy a földi pokolnak, melybe beleszülettünk, vannak mélyebb bugyrai is. Miután a németeket, és a zsidókat kiárusították, az „Egységes Román Nemzetállam ” megteremtése érdekében a magyarok erőszakos beolvasztására törekedtek. Ennek megvalósítását szolgálta a településrendezésnek álcázott falurombolás is, mely Damoklész kardjaként függött a vidéki lakósság feje fölött. Puszta nemzeti létünk is veszélybe került, miközben egyre jobban dühöngött körülöttünk a kommunista diktatúra, és az elnyomás. Éhezés, nélkülözés, és nincstelenség. Megfélemlítés, lelki és fizikai terror jellemezték mindennapjainkat, a huszadik század végén, Európa közepén. Megtörtént, és megtörténhetett, a nyugati világ örök szégyenére. E folyamatok következtében a maradék magyarok lakta területek kiürülésének a veszélye fenyegetett. Ezt látva és tapasztalva, valamint a helyzeten való változtatás elkötelezett híveként, választottam a hazatérést.


          1989 nyarán újra beadtam az útlevélkérelmet, de ezúttal indoklás nélkül elutasították. Természetesen az okokat ismertem, de mivel írásban szerettem volna látni, miért nem élhetek a mozgásszabadság jogával, kihallgatásra jelentkeztem a titkosrendőrség megyei parancsnokánál. Bár meghallgatott, kérdéseimre kitérő válaszokat kaptam, s a felülvizsgálati kérelmemet is elutasította. A találkozás során viszont még jobban meggyőztem „osztályellenség” voltomról, ugyanis lekezelő modorától felháborodva sok minden kicsúszott a szájamon, ami nem kellett volna.
Viszonylag ép bőrrel úsztam meg a diktatúrából még hátra maradt időt és, hogy egyáltalán megúsztam, az nem saját érdemem. Szerencse? Isteni gondviselés? Én ez utóbbiban hiszek és küldetésünk beteljesítésének a szükségességében. Meggyőződésem szerint, amíg véletlenül, vagy tudatosan ezen munkálkodunk, egy titokzatos, de jól érzékelhető erő védelmében állunk.


           1989. december 22-én, a kommunista párt székháza előtti tűntetésen talált a diktatúra megdőlésének híre. A „Szabad Román Rádió” hullámhosszain jelentették be, hogy a Ceausescu házaspár egy helikopter fedélzetén ismeretlen helyre távozott. A hír hallatára döbbent csend, majd hatalmas hangzavar keletkezett. A székházat védő katonák földhöz vágták sapkájukat és fegyverüket, majd összeölelkeztek az eddig velük farkasszemet néző tüntetőkkel. A tömeg pedig behatolt a zsarnokság helyi székházába, ahol szabad utat engedve eddig visszafojtott haragjának összetört - zúzott mindent, ami a keze ügyébe került. Lehetetlen volt megfékezni az indulatokat. Egyszerre fakadt fel mindenkiből az elmúlt évek során felgyülemlett gyűlölet. Tönkre tett életünk, megpecsételt jelenünk, és jövőnk minden keserve. Le Ceausescuval! Vesszen a kommunizmus! Üvöltöttük torkunk szakadtából. Pillanatok alatt bútordarabok, különböző kommunista kiadványok, a diktátor házaspár nevét viselő könyvek, és az őket ábrázoló fotók, plakátok ezrei borították a teret. Ezekből raktunk máglyát mi, a visszaszerzett szabadság tudatától megmámorosodott lázadók. A székely hegyek alatt fekete füst szállt a szürke ég felé. A Ceausescu diktatúra hamvainak füstje.

 

          Pár óra múlva a rettegett titkosrendőrség székházában már én ültem a főnöki bőrfotelben, és én tettem fel a kérdéseket a kialvatlanságtól karikás szemű, egykori parancsnoknak. Tíz napon keresztül pedig álig fegyveresen, itt próbáltam eligazodni a Bukarestből jövő, sokszor egymásnak ellentmondó hírek, és utasítások között. És innen próbáltam rendet teremteni, s igazságot szolgáltatni a megbolydult megyében. Ebben az időszakban fegyvereimtől két alkalommal váltam meg. Az ideiglenes megyei vezetőséget megválasztó gyűlésen és az RMDSZ alakuló ülésén.

 

          1989. december 31-én délután az átélt borzalmak után kissé megviselve, de bizakodva utaztam Magyarországra, kikapcsolódni, megpihenni, és eldönteni - hogyan tovább? És döntöttem. Akkor úgy gondoltam, a jövőben már senkinek sem kell, az életét kockára tegye jogaink védelmében és a most már demokratikus feltételek között folytatható politikai küzdelmet másokra hagyhatom. Úgy gondoltam, önmegvalósításom érdekében egy bizonyos ideig nyugodt lelkiismerettel az anyaországban maradhatok, hogy az eddigiektől eltérő területen szolgálhassam nemzetem. A politikusi pálya körüli otthoni tülekedés is megerősítette ezen elhatározásomat.


           Egy sikeres versenyvizsga nyomán, január elején már egy kaposvári osztrák - magyar építőipari vállalatnál dolgozhattam telepvezetőként, néhány jól nyélbeütött üzlet után pedig a cég romániai képviselője lettem, ami huzamos itthoni tartózkodást biztosított a számomra. Erre a lehetőségre nagy szükségem volt, ugyanis 2 – 3 hónap távollét után, ha csak néhány napra is, de haza repített a honvágy. És haza szólított a lelkiismeret is, mert kötelességemnek éreztem a jogainkat követelő megmozdulásokon való személyes részvételt. Két év elteltével, kellő tapasztalat és anyagi háttér birtokában merész lépésre szántam el magam. Munkahelyemet felmondva haza telepedtem és minden energiámat az Erdélyben alakított vállalkozásom működtetésére fordítottam. Így, utcára került honfitársaim tucatjainak tudtam jól fizető állást biztosítani, a befektetett külföldi tőke hatására folyamatosan izmosodó cégemnél. Sajnos csak néhány évig élvezhettem munkám gyümölcsét, ugyanis érdekellentétbe keveredvén a volt kommunista vezetőkből, és szekus tisztekből alakult maffiával, két lehetőségem maradt. Vagy közéjük állok, vagy felvéve velük a harcot, megpróbálok talpon maradni. A harcot felvettem ugyan, de talpon maradni nem sikerült. Ezért tíz éves meddő küzdelem után Svédországba távoztam megnyugodni és erőt gyűjteni.



           Kezdetben egy tőzegtelepen dolgoztam, s nyugodt lelkiismerettel elmondhatom, hogy annak idején, az építőtelepen végzett kín-keserves munka, lazítás volt az ittenihez képest. Mivel naponta 24-26 tonna víztől csepegő anyagot kellett a két kezem erejével megmozgatnom, a fizikai túlterheltség következtében egy hónap alatt 18 kilót fogytam. Az avasi, és máramarosi vendégmunkások kivételével, nem is találtak olyan embereket, akik ezt a robotot vállalták volna. Persze ez sem tartott, míg a világ, mert helyzetismeretem és kapcsolatrendszerem bővülésével később könnyebben végezhető munkát is találtam, de azért kezdeti lendületem mindvégig megmaradt. Dániában ezzel állandó fejcsóválásra kényszerítettem a cégtulajdonost, aki nem győzte nekem magyarázni, hogy lassúbb ütemben és sűrűbb szünetekkel kellene teljesítenem a rám bízott feladatot. Néhány év alatt az építőiparban önállósodván, itthoni szakembereknek is tudtam munkát biztosítani.


           Anyagi gondjaim nem voltak tehát, mégis állandó és a napok múlásával egyre növekvő feszültség vibrált bennem. A köddé foszlott álmok, a be nem váltott ígéretek és a beteljesületlen élet nyomasztó valóságának elfogadása gerjesztette. Mivel nem hagyott nyugodni a foltos lelkiismeret, rádöbbentem, hogy eljött a számvetés ideje. Így sikerült messzire vetődve, szívszorongatóan sok kilométerre a szülőföldtől, s a világ zajától távol szembenéznem önmagammal. A svéd fenyvesek nyírfa ligetekkel tarkított rengetegében barangolva, végre sikerült megtalálnom rég elvesztett, megtagadott, elfelejtett, de valódi énemet. És Itt értettem meg azt is, hogy sorsom elől nem menekülhetem. Haza jöttem tehát Erdélybe, elvégezni a rám osztott feladatot, ami nem más, mint megírnom és leírnom mindazt, amin keresztül mentem, amit átéltem, és észleltem küzdelmes életem során. Mert egy világot megváltoztató és átformáló folyamat tevékeny részeseként olyan tapasztalatok birtokába jutottam, melyeket kötelességem honfitársaimmal is megosztani. Hogy mindaz, amit mi kénytelenek voltunk elviselni, amin kénytelenek voltunk keresztül menni, soha többé ne fordulhasson elő. Hogy tudathassam, nyilvánosságra hozhassam fájdalom, és aggódás szülte gondolataimat. Hogy elmondhassam mindenkinek: Csak a kihívásokkal bátran szembe nézve és áldozatokat hozva járulhatunk hozzá önmagunk, valamint népünk felemelkedéséhez. Tanulva tanítva, és okulva, okítva.

 

 

 

Bedő Zoltán

 

Kommentárok ( 0 )
Kommentáld
Lépj be a kontódba, hogy kommentáld ezt a cikket. ha még nincs kontód a kikelet.ro -n feliratkozhatsz itt
Login:

Elfelejtetted a jelszavad?


[ Vissza ]