Szembe kell szállni a zsarnoksággal

3.

          Csak iskolakezdés után indult be a megtorló gépezet. Az álltaluk gyengébbnek és kevésbé veszélyesnek tartott egyénekkel kezdték, különböző módszerekkel terhelő vallomást csikarva ki belőlük, a főkolomposok ellen. Mivel szerintük én ez utóbbi kategóriába tartoztam, első kihallgatásomra csak késő ősszel került sor, mikor már kellő mennyiségű terhelő adat gyűlt össze ellenem. Egyenként hurcoltak el minket. Mindenkit onnan, ahol éppen tartózkodott. Engem példátlan módon, egyetemi előadásról, pedig egy professzornak ösztönös tisztelettel adóztak még a szekuritáte pribékjei is.

          Tetteimet első pillanattól vállaltam, viszont a „bűntársaim” megnyilvánulásait firtató kérdéseknél mindig elakadtunk, mert nem voltam hajlandó elárulni őket. Ezért szinte egy teljes napon keresztül vallattak válogatott stílusban és módszerekkel, anélkül, hogy fizikailag bántalmaztak volna. Túl jól ismertek ahhoz, hogy így próbáljanak vallomást csikarni ki belőlem. Mikor azt képzelték, hogy már kellőképpen megpuhultam, még az együttműködés lehetőségét is felkínálták, bűnbocsánatot és biztos karriert ígérve cserébe, de elfoglaltságomra hivatkozva, ajánlatukat következetesen elutasítottam. Két éven át folytatódtak a kihallgatások. Olykor hetente berendeltek, máskor hónapokig békén hagytak. Szándékos volt ez a rendszertelenség, hiszen a kiszámíthatatlanság egy idő után elviselhetetlenné válik, s az ember bármire képes, hogy megszabaduljon a szorításából.

          Nem csak én voltam ebben a helyzetben, hanem mindannyian, akik így, vagy úgy részt vettünk az eseményekben. Bár biztonsági okokból nem érintkeztünk, azért titokban követtük egymás sorsának alakulását. Természetesen az egyetem vezetősége és a tanárok is tudomást szereztek a történtekről, s különböző módon reagáltak rá. Ki-ki a természete szerint. Volt, aki lépten-nyomon belénk kötött és alul osztályozva minket még jobban megnehezítette az életünket, de olyan is akadt, aki jóindulatúan viszonyult hozzánk. Hasonló képen viselkedtek kolozsvári és otthoni ismerőseim is. Egyesek az utcán fordították el tüntetőleg a fejüket tőlem, mások egy fél mosollyal vagy kézszorítással, biztosítottak együttérzésükről. Miután a bajba keverés elkerülése végett, környezetemmel is megszakítottam a kapcsolatot, egyre nehezebbé vált a rám nehezedő nyomás terhét cipelni. Ennek ellenére kitartottam álláspontom mellett.

          1983 nyarán felgyorsultak az események. Utolsó éves lévén, már januárban befejeztem a tanévet, így szülőfalumban, Bereckben tartózkodtam. Egy nap a helyi milícia parancsnoka közölte, hogy másnap a rektori hivatalban kell lennem. Ott derült ki, hogy ügyünkkel Nicu Ceauşescu foglalkozik, s lezárása végett magasrangú szekus tiszteket küldött Kolozsvárra.

          Már napok óta folyt az eljárás ellenünk, melynek során „bűntársaimat” már elbocsájtották az egyetemről. A társaság egyedüli végzős tagjaként, helyzetem némiképp különbözött a többiekétől, de ez nem akadályozta meg a hatalmat döntése végrehajtatásában. Az eltávolításunkról szóló határozatot ugyanis a látszat kedvéért az intézet vezetősége kellett meghozza. Közülünk nem mindenki jutott erre a sorsra. Egyesek megúszták, azt viszont csak ők tudják, hogy milyen áron.

          Keserves évek következtek. Bár jó ideig segédmunkásként dolgoztam a megye építőtelepein, a lelkem jobban sajgot, mint a durva szerszámnyelek által feltört tenyerem. Mert a legkeményebb fizikai munkát és a nyomorúságot is meglehet szokni, az igazságtalanságot, lelki terrort és nemzeti elnyomást viszont soha. És nem is szabad. Sokan még ma is felteszik a kérdést: Megérte az áldozatot? Ugyanis több száz magyar diákokat rúgtak ki az ország különböző egyetemeiről. Volt aki megtört, volt aki összeroppant, de olyan is akadt aki belepusztult az őt ért bánásmódba. Mindezek ellenére, 29 év távlatából is azt kell mondanom, megérte, s bár látszólag elbuktunk, végül mégis győztesen kerültünk ki ebből a csatából. Hiszen önbecsülésünk és emberi méltóságunk megtartása, nemzeti létünk megőrzése mindennél fontosabb. Megérte még akkor is, ha azóta sem kaptunk érte elismerést, mert megmutattuk, hogy az erdélyi magyarságot nem lehet örök szólgaságba taszítani, előbb utóbb úgyis felemeli a fejét és szembefordul a zsarnoksággal. Megérte, mert bebizonyítottuk, hogy rendelkezünk őseink bátorságával és a ránk bízott hagyatékot áldozatok árán is képesek vagyunk megvédeni.

          Sajnos, akkori célkitűzéseink a mai napig nem valósultak meg maradéktalanul, ezért az akkor meggyújtott lángnak, továbbra is lobognia kell. Ezt a célt szólgálja az emlékezés. A mindenkori elnyomóknak pedig azt üzenjük, a küzdelem folytatódik és folytatódni fog mindaddig, amíg ki nem harcoljuk egyenjogúságunkat.

Bedő Zoltán: Székely Hírmondó